"Örülnél ha holnap haza kellene jönnöd?"

 

Az elmúlt időben sokat foglalkoztatott engem ez a kérdés, de igazán azután kezdtem el vele komolyabban foglalkozni, miután egy nagyon kedves ismerősöm ezt kérdezte tőlem. 

Akkor nemet mondtam. Majd sok gondolkodás utan újra arra jutottam hogy: NEM!  Őszintén kijelenthetem hogy továbbra is nagyon jól érzem magam, és jelenleg nem is szeretnék hazamenni. Most már három hónapja itt vagyok. Mostanra már mondhatom azt, hogy kialakult egy teljes képem az itteni kultúráról, a táplálkozásról, a hétköznapi teendőimről. Ugy is lehetne mondani, hogy most érkeztem meg igazán. Három hónap után mar nem idegen számomra az itteni szobám, már kialakultak első barátságok, és az indonéz nyelv is napról napra jobban megy. Most haggyam abba amikor igazán elkezdődik?

.

Tudom, sajnos már régen jelentkeztem, ilyen kör e-mail formájában. Az elmúlt két hónapban nagyon sok minden történt velem.

Azonban a sok élmény készül kiválasztottak egy olyan történetet, amit egész biztosan életem végéig meg fogok jegyezni. Tehát a történet. Október 1-én, éjjel 1 kor kezdődött vagyis csak kezdődött volna. Érthetőbben. Timorra hajóval mentünk át, azonban a hajó 4 és fél órát késett, így az éjjel 1 órai indulás helyett fél hatkor állt be a hajó a kikötőbe. Addig el lehet képzelni, hogy ott aludtunk a földön.....tovább nem részletezném milyen körülmények között. Mindenesetre amikor végre beállt a hajó, mar annak örültem, hogy legalább lesz egy kényelmes kabinunk, normális ágyakkal. Azonban ez csak illúzió volt. Amikor fel szálltunk a hajóra es megkaptuk a szobánkat, en nem feltétlenül nevezném szobának, egy lépcső forduló térben lerakott matrac hegyet kaptunk "szobának". Ezt úgy kell elképzelni ahogy most ezt leírtam. Igen, egy lépcső forduló volt a szobánk egy két matraccal, azonban mivel egész éjjel gyakorlatilag nem aludtam, így gyorsan el aludtam, és megkezdtük 21 órás hajóútunkat. Ezen az úton sokszor eszembe jutott az a mondat, hogy nincs az a rossz, amiből ne születne valami jó. Igen, ez most is bebizonyosodott. Amilyen szörnyű körülmények voltak a hajón, meg egyáltalán, annyira gyönyörű volt a panoráma. Csatoltam fényképeket, de szerintem azon sajnos nem adódik vissza az a szépség, ami a valóságban volt. Másnap éjjel 1-re ért be a hajó Kupangba. Kupang Timor Indonéziai felének a legnagyobb városa. Egy kis magyarázat: Timor szigeten két állam van, Indonézia és Kelet Timor. A két állam teljesen független egymástól miután Kelet Timor 2002-ben elnyerte teljes függetlenséget. Teljes lakossága kb. 1.200.000 fő, melyből 90% római katolikusnak vallja magát. Na de visszatérve az én történetemhez. Miután megérkeztünk Kupangban elmentünk a szálláshelyünkre. Az éjszakát egy hasonló gyermekotthonban töltöttük, mint ahol én is dolgozom, csak hát Floresen. Reggel korán kellett kelnünk, mivel jelenésünk volt egy rendőrségen. A rendőrségi tárgyalások után kezdődött meg számomra az igazi kálvária és a legszebb időszak is egyben. Ez már az induláskor lepecsetelődött számomra. A rendőrségtől 2 autóval indultunk útnak, hogy átszeljük a sziget indonéziai felét. 2 autó beállt elénk. Egy régebbi es egy újabb. Gondoltam hogy gyorsan odaállok az újabbnak kinéző autó mellé, gondolva, hogy biztosan van venni légkondicionáló. Így sikeresen abba az autóba kerültem, azonban amikor rákérdeztem hogy nem lehet-e bekapcsolni a légkondit, a lehető legjobb választ kaptam: A legkondi nem működik. Innentől a ti fantáziátokra bízom a elképzelését annak a ténynek hogy az eredetileg 6 fős autóban 8-an voltunk, legkondi nélkül, kinti hőmérséklet mellett, ami 35 fok volt... De természetesen ez még csak az alapja volt annak a tartának ami kezdett kisülni. A tortának, a töltelék részének lehet tekinteni az útviszonyokat. Állítom hogy az egész szigeten a leghosszabb, egyenletes, sima út a repülőtéren a kifutópálya. Az útviszonyok a sziget többi részén európai felfogással elképzelhetetlenek. Amellett hogy kanyar kanyart követi, a föl és le menő utak vannak csak, amelyek 70%-ban építési területek is egyben. Így nem is tartott soká míg rosszul lettem. Úgyhogy meg állíttattam az autót. De nem, nem jött ki (még) semmi. Majd továbbindultunk. Egy idő után amik már megint nálam is kritikussá vált a helyzet, szerencsére megálltunk egy hosszabb pihenőre. Szerencsére ekkor eszembe jutott, hogy raktam be a táskámba daedalont. Higgyétek el ez olyan érzés volt, mintha egy óriási fagylaltkelyhet kapna egy óvodás. Így szerencsére az útnak a további részen, valószínűleg azért is mert többször megálltunk, nem voltak egészségügyi problémáim. Amikor beértünk a célállomás városba, Atambua-ba, hihetetlen nagy kő esett le a szívemről. Megérkeztünk! De ez az eufória érzés is csak addig tartott míg nem mondtak, hogy most még várnunk, kell egy atyára, aki majd elvisz minket a szálláshelyre. Finoman jelezném hogy már éjfél volt. Körülbelül ejjel fél egykor értünk jöttek. Átszáltunk egy teherautóra, ami tovább vitt bennünket. Amikor végleg megérkeztünk nem mertem hinni, sem a füleimnek sem a szememnek. Egy új misés pap partyián voltunk. Na ekkor kicsit robbantam. Az angolul beszélőnek egy percben gyorsan felvázoltam a, hogy az elmúlt 48 órában szinte semmit nem aludtam, az út ide fele katasztrófa volt, es most hogy en oda a partiba be nem megyek, az száz százalék. Szerencsére megtudta nyugtatni, es gyorsan el is vitt az alvó helyemre. Azt nem mondanám hogy jól aludtam, mivel az agyam körülbelül 50m-re volt a hangszóróktól, de mivel annyira fáradt voltam, így eltudtam viszonylag gyorsan aludni. Azonban ami reggel fogadott az minden eddigi elképzelésekemet felülmúlta. Mivel az este nem láttam hogy hol alszom el, ez ennek a magyarázata. Egy bambuszból épült fakunyhonyhoban aludtam, melynek a falán 5 cm-es rések voltak (egy kis kitérő: India után Indonéziában élnek a legtöbb kígyók), a föld  a szobában szó szerint föld volt, a marac, ami meg a földön volt lefektetve.... Nem részletezném ezt tovább. Azt viszont megemlítem, hogy se áram, se víz nem volt a környéken. Természetesen ilyenkor merül le a mobiltelefon is. Amikor reggel szóltam, hogy valahol lezuhanyoznék, igen, azt a választ kaptam, hogy menj le az úton ott van egy patak. Ezzel el is ment a kedvem a fürdéstől. Azért egy idő után azért megkérdeztem, hogy hogyan csinálhattak zenét, ha nincs áram. Igen, volt áram, de csak akkorra, és arra a célra. Akkumulátorokat hozattak, de még hajnalban elvitték őket. Szerencsére csak egy éjszakát kellett ott aludnunk. Nem szeretném ezzel a mondattal az ott elő emberek életkörülményeit leszólni, vagy bármilyen módon kritizálni, sőt tiszteletre méltónak tartom azt, hogy ilyen körülmények között élnek meg a mai nap is emberek, azonban ez az éjszaka, és délelőtt egy szóval sok volt nekem. A délelőtt folyamán átmentünk egy másik helyre amely kicsit közelebb volt a városhoz, mint az előző amely Atambuahoz azért elég messze volt. Ezen az új helyen már normálisabbak voltak a körülmények. (Téglából épült ház) Igy fogtam a lehetőséget és elmentem hogy megkeressem a fürdőszobát. A fürdőszoba jellemzése is felérne egy teljes történettel, azonban most csak röviden vázolnám fel, mi volt ott ( és az indonéziai háztartásokban a legtöbb helyen). Elsőként a WC-t kell megemlíteni. Itt a normális, ülő WC-t nem ismerik. Csak gugoló, én csak úgy nevezem, hogy vagy bele megy vagy nem WC-k. A zuhanyzók, ami aztán megint nagyon messze van a zuhanyzó általános fogalmától, melyek minden esetben egy téglából kialakított kád szerű tartályból áll, amely mindig tele van vízzel, és a tartály szélére van téve egy merő kanál szerű valami, amivel magunkra lehet locsolni a vizet. Mondanom sem kell hogy ez természetesen hideg víz, es ezzel a módszerrel kell leöblíthetik a WC-t is. A zuhanyzók alatt természetesen nincsen lefolyó vagy hasonló vízelvezető. Csak egy kis lyuk van a falon, alul, ott tud kifolyni a víz az udvarra. Mindenestre ez is egy nagyon érdekes tapasztalat volt. Mindaddig ameddig egyik este bementem, és azzal a lendülettel is jöttem ki, mivel  WC szélen ott ült egy patkány. Ezzel a kitérővel be is fejezném ezt a témát, csak szerettem volna hogy tudjátok, hogy milyen körülmények vannak. Ilyen pillanatokban nyilvánvaló lesz, hogy a harmadik világban vagyok. 

Azonban az ilyen számomra kellemetlen dolgok mellett 3 csodálatos napom volt Atambuaban. Részt vettünk egy új misén, elmentünk Kelet Timor határához, és az első SVD missziós házba amely Indonéziában épült. A csatolt képek ezeket a momentumokat örökítették meg. Atambuaból a visszaútat Kupangba nem szeretném különösebben jellemezni, mivel nem illene egy e-mailbe. Maradjunk abban, hogy olyan volt mint az oda felé út, csak sokkal rosszabb körülmények között... 

 

Október végen elkaptam egy tüdőgyulladást, de szerencsére kaptam rá rendes gyógyszert, így egy hét alatt fel gyógyultam. Sajnos most be kell itt fejeznem a levelem, mert mennem kell segíteni... Ígérem, hogy a továbbiakban gyakrabban fogok írn.